Budapest, 2024. április 11. – A kormány vagy hazudott, vagy a magyar energiapolitika egyik fajsúlyos kérdésében szakmai anyagok helyett egy kristálygömb és a tenyérjóslás segítségével hozza meg a döntéseit. Így összegezte a Greenpeace a Mátrai Erőmű üzemidejének meghosszabbítása miatt indított adatkérelmi perének legújabb, abszurd fejezetét. A bíróságon az Energiaügyi Minisztérium jogi képviselőjének nyilatkozatából ugyanis kiderült, hogy a kormány – korábbi állításaival szemben – nem készített terveket a Mátrai Erőmű 2025-ös bezáráshoz. Ez a Greenpeace szerint nemcsak a tomboló klímaválság miatt nonszensz, hanem azért is, mert teljesen ellentétes az EU-s vállalásokkal is.

[zoldhang_mini_menu]

Bizarr fordulatot vett a Greenpeace adatkérelmi pere, amit azért indított a kormánnyal szemben, hogy kiderüljön, milyen tervezés előzte meg négy éve a súlyosan szennyező Mátrai Erőmű 2025-ös bezárását. Ezeket a terveket azért szeretné megismerni a zöldszervezet, hogy a magyar lakosság közelebb kerülhessen annak megértéséhez, hogy később miért visszakozott mégis a kabinet, és döntött úgy, hogy meghosszabbítja a klímapusztító erőmű üzemidejét 2029-ig. 

Erre a jogi csavarra a Greenpeace szerint azért van szükség, mert az üzemidő meghosszabbításáról szóló döntést megalapozó adatokat a kormány nem volt hajlandó kiadni, mert azok állítása szerint “döntéselőkészítő anyagnak minősülnek.” A zöldszervezet nyilatkozata szerint “már azon sem igazán lepődnének meg, ha valójában ilyen szakmai tervek sem léteznének, és erről csak egy pillanatnyi politikai érdekeket kiszolgáló döntés született volna”. 

Az Energiaügyi Minisztérium jogi képviselőjének bírósági nyilatkozatából a Greenpeace közlése szerint most az derült ki, hogy az erőmű 2025-ös bezárásáról szóló tervek “nem léteznek”. A Greenpeace értelmezése szerint három, rosszabbnál rosszabb forgatókönyv lehetséges:

• a kormány korábban hazudott, amikor azt állította, hogy a tervek szerint állítják le a Mátrai Erőművet 2025-ben 
• ha nem hazudtak, akkor a kormány komolyabb szakmai előkészítés nélkül úgy tervezi meg egy erőmű – amúgy a Greenpeace által támogatott – bezárását, mint más a hétvégi nagybevásárlást
• vagy a kormány most azért tagadta meg a tervek kiadását, mert azokból egyértelműen kiderül, hogy védhetetlen az erőmű üzemidejének meghosszabbításáról szóló későbbi döntése

“Ami a bíróságon történt abszurd, de a jelenlegi energiapolitikát tekintve sajnos nem meglepő fordulat. Igyekszünk nem arra gondolni, hogy esetleg a kormány félrevezethetné a közvéleményt azoknak a szakmai anyagok létezésével kapcsolatban, amik megalapozták a Mátrai Erőmű bezárását. Ezért, ha ezek a tervek nem is léteznek, legalább azt a kristálygömböt szeretnénk látni, aminek a segítségével döntenek a jövőnket nagyban befolyásoló energiapolitikai kérdésekről” – mondta Perger András, a Greenpeace klíma- és energiakampány-felelőse.

A Minisztérium jogi képviselőjének a tárgyaláson elhangzott állítása miatt a szervezet kénytelen volt elállni ebben az eljárásban a keresetétől, de vizsgálja a további jogi lépések lehetőségét. Arról, hogy a Greenpeace szerint miért bűn a lignitet és közpénzt égető Mátrai Erőmű üzemidejének meghosszabbítása, további részleteket itt olvashat.

[custom_content]

Oxfordból indult hódító útjára a fánkgazdaság modellje, amelynek célja, hogy megtaláljuk azt az arany középutat, ahol a Föld minden lakosának alapvető emberi szükségletei kielégülnek („társadalmi alapzat”), miközben tiszteletben tartjuk az életet fenntartó bolygó kapacitását („környezeti plafon”) – olvasható a Másfélfokon Lehoczky Annamária tollából. A Kate Raworth brit közgazdász által kidolgozott, a nemnövekedés mozgalmához hasonló elveket felállító elmélet megkérdőjelezi a GDP-központú uralkodó közgazdasági szemléletet, helyette az éghajlati-ökológiai szempontból biztonságos és társadalmilag igazságos tér elérését helyezi a középpontba. Amszterdam volt az első város, mely ennek a módszernek az adaptálásával dolgozta ki frissített fenntarthatósági stratégiáját a COVID-világjárvány közepén, és azóta több mint 70 város követte példáját. A sokszínű városi szereplők – lakosok, várostervezők, politikai- és gazdasági döntéshozók – részvételével zajló közös gondolkodásnak és tervezésnek az elindításához minden városnak fel kell tennie a kulcskérdést: Hogyan lehet városunk jól boldoguló emberek otthona és egy virágzó környezet, miközben tiszteletben tartjuk minden ember jól(l)étét és az egész bolygó egészségét? A modell nem kínál kész útitervet – ez sokkal inkább egy eszköz, aminek segítségével a helyi adottságokhoz, kulturális, társadalmi és környezeti kontextushoz igazodó holisztikus pillanatképet lehet alkotni egy városról, kerületről vagy akár országról, és ennek megfelelően közösen megalkotni egy fenntarthatóbb jövőképet, ami aztán stratégiába építhető.

„Az egészséges gazdaság nem növekedésre, hanem virágzásra törekszik” – ez az ún. „fánkgazdaság” alaptétele, melyet Kate Raworth brit közgazdász dolgozott ki a 2010-es években, fenntarthatóbb alternatívát kínálva a több mint hét évtizede uralkodó GDP-központú közgazdasági szemlélettel szemben, mely a bruttó hazai terméket tekinti a haladás fő mértékének, vagyis egy nemzet gazdasági egészségét kizárólag az előállított javak alapján határozza meg.

A nemnövekedés mozgalmához hasonló elveket felállító, 2017-ben megjelent könyvében Raworth amellett érvel, hogy a közgazdaságtan valódi célja nem feltétlenül a növekedés kell, hogy legyen. Ehelyett a cél az, hogy

arany középútként megtaláljuk annak a módját, hogy mindenki számára biztosítva legyenek az alapvető emberi szükségletek egyfajta „társadalmi alapzatként”, miközben tiszteletben tartjuk az életet fenntartó bolygó kapacitását, a „környezeti plafont.”

A több globális modellt ötvöző és finomító koncepció egy forradalmi elméletként robbant be a köztudatba, és hamar mozgalommá nőtte ki magát: vezető közgazdászok és politikusok, de még Ferenc pápa is hivatkozott rá. Sikerének egyik titka, hogy nagyon hamar megtalálták gyakorlati használati módjait kisebb skálákon – ma már több mint 70 város alkalmazza elveit.

Amszterdam volt az első város, mely ennek a módszernek az adaptálásával dolgozta ki a társadalmilag igazságos, zöld megújulást serkentő stratégiáját a COVID-világjárvány közepén.

De mit is takar pontosan a fánkgazdaság koncepciója? És hogyan lehet ezt az innovatív elméletet városi szinten alkalmazni, továbbá miket tanulhatunk Amszterdam esetéből?

Egészséges fánk(gazdaság)ot mindenkinek

A fánkgazdaság egy olyan gazdasági modellre utal, amely az emberi jól(l)ét és a bolygó határainak egyensúlyát keresi. Elnevezése abból fakad, hogy ábrázolása egy tipikus amerikai fánkra (belül lukas kör alakú péksütemény) hasonlít.

A fánk belső pereme a „társadalmi alapzatot” jelképezi, mely meghatározza azt a minimális életszínvonalat, amelyhez minden embernek joga van. Ez az ENSZ Fenntartható Fejlődési Céljainak társadalmi prioritásaira épül, és olyan elemeket foglal magába, mint az élelemhez, vízhez, energiához, egészségügyi ellátáshoz, oktatáshoz és lakhatáshoz való hozzáférés, valamint a társadalmi és nemek közötti egyenlőség és politikai véleménynyilvánítás lehetőségének biztosítása.

A cél az, hogy senki ne kerüljön e társadalmi alap alá, vagyis senki ne zuhanjon be a fánk lukas közepébe.

A fánk külső pereme a „környezeti plafont” jelképezi, mely a Föld kritikus életfenntartó rendszereit foglalja magába. Tudósok 9 ilyen kritikus rendszert (pl. az éghajlat, az ózonréteg, a biológiai sokféleség) határoztak meg, és nemrég figyelmeztettek, hogy az ezekhez kötődő ún. planetáris határból hatot már átléptünk, miközben az összes rendszerben növekszik az emberi nyomás.

Ahhoz, hogy meg tudjuk őrizni a Föld stabil éghajlatát, termékeny talaját, egészséges óceánját, oltalmazó ózonrétegét, bőséges édesvízkészletét és gazdag biológiai sokféleségét, az emberiségnek ezeken az ökológiai határokon belül kell élnie.

A társadalmi alapzat és a környezeti plafon között található tér a fánk ízletes masszája, amiben minden ember alapvető szükségletei kielégülnek az egészséges, élő bolygó erőforrásainak keretein belül – vagyis

ez egy ökológiailag biztonságos és társadalmilag igazságos tér, amiben az emberiség virágozhat.

Ezzel szemben világszerte emberek milliárdjai még mindig nem tudják kielégíteni a legalapvetőbb szükségleteiket, miközben az emberiség az éghajlati és ökológiai összeomlás felé halad. A jelenlegi globális helyzetet illusztráló fánkon a társadalmi alapzat alatt lévő piros ékek azt mutatják, hogy világszerte mennyi ember szenved hiányt az alapvető szükségletek terén. A környezeti plafonon túlra sugárzó ékek pedig a bolygó határainak túllépését mutatják – ilyen például a klímaváltozás, a biológiai sokféleség elvesztése és a környezet nitrogén- és foszforterhelése.

Napjaink legnagyobb kihívása az, hogy egyszerre mindkét oldalról a fánk peremén belül maradjunk.

Ennek megvalósításához olyan gazdasági rendszerekre van szükség, amelyek regeneratívak, elosztó jellegűek, és a korlátlan növekedés helyett a jól(l)ét javítására összpontosítanak. Paradigmaváltásra van szükség a gazdaság minden szintjén, így a városokban is, amelyek kulcsszerepet játszanak a változások előmozdításában.

Jöjjenek a fánkvárosok!

A globális fánkgazdaság modellje a Thriving City Portrait eszköz alkalmazásával skálázható le egy város szintjére, aminek segítségével egy holisztikus pillanatfelvételt nyerhetnek a városlakók, tervezők és politikai-gazdasági döntéshozók a jelenlegi társadalmi és ökológiai helyzetről, és együtt megtervezhetik egy fenntarthatóbb város vízióját és az ahhoz vezető lépéseket. Ennek a közös gondolkodásnak az elindításához a kulcskérdés, amit minden városnak fel kell tennie:

Hogyan lehet városunk jól boldoguló emberek otthona és egy virágzó környezet, miközben tiszteletben tartjuk minden ember jól(l)étét és az egész bolygó egészségét?

Ez aztán négy alkérdésre osztható, amelyek mentén szétszálazhatók a városi szintű fánkgazdaság társadalmi alapjai és ökológiai korlátai a város helyi és globális dimenzióira tekintettel:

A fenti kérdések segítségével beazonosíthatók és rendszerbe szedhetők a társadalmi jólétre és környezeti fenntarthatóságra vonatkozó már meglevő és hiányzó konkrét célok, meghatározható, hogy ezek elégségesek-e a fánkgazdaság elveihez mérten, majd összehasonlítva ezeket a vonatkozó statisztikákkal, jobban megérthetjük, hogy a városi élet valójában mennyire igazodik ezekhez a célokhoz.

Amszterdamban például amikor a helyi társadalmi viszonyokat elemezték (vagyis azt a kérdést vizsgálták, hogy mit jelentene a város lakói számára a boldogulás), az egészség kategóriában további négy fontos alterületet azonosítottak be, ahol már volt (vagy fontos lenne, hogy legyen) városi célkitűzés. Majd a 2020-ban elérhető statisztikák alapján felállítottak egy képet arról, hogy hogy áll ezen célok teljesülése:

A helyi ökológiai viszonyok vizsgálatával (Mit jelentene, ha ez a város a természetes élőhellyel egységben prosperálna?) beazonosították azokat a kulcs ökoszisztéma szolgáltatásokat, amiket a helyi környezet nyújt, és amiket a városnak is támogatnia kellene. Így például célkitűzést fogalmaztak meg a városi zöldfelületek növelésére, amelyek enyhítik a városi hősziget hatást, ugyanis Jelenleg Amszterdam belvárosában a hőmérséklet akár 5 °C-kal is magasabb lehet, mint a környező területeken.

Amikor a város globális ökológiai hatásainak feltérképezésére került a sor (Mit jelentene a város számára, ha tiszteletben tartaná az egész bolygó egészségét?), akkor többek között a légszennyezést, a túlhalászatot, a hulladéktermelést és az üvegházhatású gázok kibocsátását jelölték meg problémaként. Ennek fényében

Amszterdam célul tűzte ki, hogy 2030-ra 50%-kal csökkenti az elsődleges nyersanyagok felhasználását, 2050-re pedig teljes mértékben körforgásos gazdaságot kíván elérni. Emellett 2030-ra 55%-kal, 2050-re pedig 95%-kal kívánja csökkenteni a város szén-dioxid-kibocsátását az 1990-es szinthez képest.

A város globális társadalmi hatásainak elemzésénél egyrészt a városok fogyasztási döntéseire összpontosítottak – amelyek a háztartások vásárlásaiban, valamint az üzleti és kormányzati beszerzésekben nyilvánulnak meg –, másrészt a munkavállalókra és a környező közösségekre gyakorolt hatásokra a globális ellátási láncokon keresztül.

Tipikusan a lazább (vagy nem létező) szabályozással rendelkező fejlődő országokból importált élelmiszer, ruházat és elektronikai cikkek azok, amelyek előállításának óriási társadalmi ára lehet (pl. kizsákmányoló és egészségtelen munkakörülmények). Mivel ezek a cikkek nagyban hozzájárulnak Amszterdam fogyasztási lábnyomához, ezekre helyezték a hangsúlyt a kiértékelésben.

Ez a gyakorlat tehát segít feltárni a társadalmi célok, az ökológiai hatások, a helyi törekvések és a globális felelősségek közötti kölcsönös összefüggéseket, valamint segít összekapcsolni a különböző érdekekkel és aggodalmakkal rendelkező városi szereplőket egy közös kereten keresztül.

A cél az együtt-gondolkodás arról, hogy mit is jelent a saját városunk számára a 21. században való boldogulás, amit utána együtt-tervezéssel lehet egy fenntarthatóbb városi stratégiává formálni.

Világhódító útján a fánk egyre több színben, ízben és méretben

Mára egyre több város kezdett el foglalkozni ezzel az innovatív gazdasági szemlélettel, többek között Philadelphia, Portland, Koppenhága, Brüsszel, és az új-zélandi Dunedin is különböző skálákon tesztelik a koncepciót. A fánkmodell nemcsak városokra, de kerületekre, falvakra, megyékre és országokra is alkalmazható.

Fontos hangsúlyozni, hogy a modell nem kötelező előírásokból építkezik és nem kínál kész útitervet – ez sokkal inkább egy eszköz, aminek segítségével a helyi adottságokhoz, kulturális, társadalmi és környezeti kontextushoz igazodó holisztikus pillanatképet lehet alkotni például egy városról, és ennek megfelelően közösen megalkotni egy fenntarthatóbb jövőképet, ami aztán stratégiába építhető.

A fánk „legfinomabb” része, vagyis az éghajlati-ökológiai szempontból biztonságos és társadalmilag igazságos tér eléréséhez vezető út helyről-helyre másképp nézhet ki: a gazdagabb városok vagy országok például úgy találhatják, hogy a fő kihívásaik inkább a fánk külső pereméhez kapcsolódnak, ezért dönthetnek úgy, hogy elsősorban környezeti és éghajlati lábnyomuk csökkentésére összpontosítanak, hogy a bolygó határain belül maradjanak.

Eközben az alacsony vagy közepes jövedelmű régióknak az okozhat inkább gondot, hogy a fánk üres közepéből mindenkit annak belsejébe juttassanak, biztosítva az egyenlő hozzáférést az alapvető szükségletekhez, például az élelemhez, az oktatáshoz és az egészségügyi ellátáshoz, ezért ezekre helyezik a hangsúlyt.

Végezetül fontos eloszlatni a tévhitet, miszerint a fánkmodell általánosan ellenzi a gazdasági növekedést vagy a fejlődést. Kate Raworth könyvében elismeri, hogy az alacsony és közepes jövedelmű országok esetében a jelentős GDP-növekedés elengedhetetlen ahhoz, hogy a népesség átlépje a fánk belső peremét, a társadalmi alapzatot. A modell azonban hangsúlyozza, hogy

ez a GDP-növekedés csak eszközként szolgálhat a társadalmi célok ökológiai korlátokon belüli eléréséhez, nem pedig a siker elszigetelt mércéjeként vagy a gazdag nemzetek céljaként.

// borítókép: freepik grafikák és illusztrációk: masfelfok.hu

Forrás: https://masfelfok.hu/2024/04/18/egeszseges-fank-gazdasag-okologia-tarsadalom-biztonsag-varosok/

2024. április 22-én, a Föld napján indítja útjára a 10 millió Fa országos közössége a Nemzeti Faültetés Napját, melyre maguk mellé hívják az egész országot, mert mint írják: „Nincs bal- és jobboldali klímaválság, hőguta, aszály és elsivatagosodás sem.” Mint felhívják rá a figyelmet, csak lokális választ adhatunk a globális problémákra. Ez a válasz a 10 millió Fa szerint, hogy legyen Magyarország Európa legzöldebb országa.

Nem vacakolunk tovább, alaposan felborzoljuk az állóvizet. Lépünk egy igazán nagyot. És ehhez magunk mellé hívjuk az egész országot. Ha sokan hiszünk benne mi magyarok, akkora tettet hajthatunk közösen végre, amit egész Európában, de tán azon is túl fognak elismerően, irigyen említeni – írja közleményében a 10 millió Fa.

Bizonyítsuk be, hogy Magyarország Európa legzöldebb országa!

„Most, 2024-ben, a Föld Napján akciónapot hirdetünk meg, amelyen nemcsak a 10 millió Fa meglévő önkéntesei, alkalmi segítői, de valamennyi honpolgár részt vehet. Reményeink szerint részt is vesz. A klímaválság, az ökológiai és biodiverzitás krízis ugyanis a Föld, így Magyarország minden lakóját érinti. Mi helyben kereshetünk megoldást a bajra. Célunk, hogy a megoldás legyen a lehető legütősebb. Egyetlen nap alatt bizonyítsuk be: Magyarország Európa legzöldebb országa! A magyarok egyetlen jól megszervezet, összefogott nap alatt olyan sok fát ültessenek el, amennyire csak képesek lehetünk. Ezúttal nem az elültetett fák, hanem a résztvevő emberek száma fontos. Hogy lehetőleg minden magyar, életében egyszer, velünk összehangoltan, ültessen el, nem feltétlen többet, pusztán egyetlen egy fácskát.”

A 10 millió Fa vár minden szervezetet, egyházi közösséget, óvodát, sportegyesületet, céget, énekkart és jógást

Mint írják: a Nemzeti Faültetés Napján, a becsatlakozó civileken túl valamennyi magyarországi szervezet és szerveződés, intézmény és vállalat részt vehet. Iskolák, óvodák, laktanyák, egyetemek, cégek, színházak, kórházak, sport és egyházi közösségek, énekkarok, kiránduló társaságok, multi vállalatok alkalmazottai, jógások és madarászok, a legkülönfélébb társadalmi vagy civil szervezetek tagjai.

Az emberi élőhely fenntartásának ügye mindannyiunk ügye. Egyszer egy évben, jól előkészítve, csupán pár óra igénybevételével, együtt, hatalmas eredményt érhetünk el. Egyszeriben nagyságrendi léptékben tudjuk megnövelni Magyarország erdőborítottságát, fák dominálta zöld területét. Sokat tudunk visszapótolni abból, amit elődeink és mi magunk, az ipari forradalom kezdete óta leírtottunk Magyarország felületéről.

Március első szombatja a Nemzeti Faültetés Napja

Az idei évtől kezdve kinevezzük március első szombatját a Nemzeti Faültetés Napjának. Első ízben 2025. március 1-jét. Azért mi, egy alapítvány tesszük ezt, mert biztosítanunk szükséges az ültetések botanikai és ökológiai szakmaiságát, valamint, hogy a jószándékkal kezdeményezett esemény megőrizhesse eredeti küldetését, és sem pártpolitikai, se üzleti célra ne lehessen kisajátítani.

„Nincs bal- és jobboldali klímaválság”

A fa törzse köralakú, nincs se jobb, se bal oldala. És ugyanígy, nincs bal- és jobboldali klímaválság, hőguta, aszály és elsivatagosodás sem. Észrevettük, az utóbbi időkben örvendetesen divattá vált az ültetés: cégek, médiaszemélyiségek, születésnapot ünneplő családok, politikusok, óvodások, civilek és sokféle szervezet ültetnek fákat. Ez nagyszerű! Fogjunk hát össze, hangoljuk össze szanaszét futó aktivitásunkat és koncentráljunk egyetlen napra, a Nemzeti Faültetés Napjára.

Mindenkit kérünk és buzdítunk: ezen a napon, 2025. március 1-jén, szombaton, velünk együtt vegyen részt az országos akcióban!

Az első Nemzeti Faültetés Napja: 2025. március 1-je!

Minden zöld elem hiányzik egyelőre a Rákosrendezőre tervezett és a kormány által erőltetett ingatlanberuházásból. A hatalom az érintett lakosságot és önkormányzatokat is igyekszik kihagyni a döntésből, az egyetlen következetesen képviselt célnak pedig a befektetői érdekek kiszolgálása és a profitmaximalizálás tűnik.

Párizsban a 2015-ös globális klímacsúcs előtt urbanisztikai szakembereket és újságírókat hívtak a francia fővárosba, hogy megmutassák nekik, hogyan zajlik ott a városfejlesztés. Többek között egy olyan majdani lakóparki területet mutattak nekik, amely talán még ma sincs beépítve, de már akkor zajlott róla a társadalmi egyeztetés. Párizs illetékesei olyan kérdéseket vitattak meg a lakossággal, mint hogy milyen közösségi közlekedési eszközökkel lehetne a legoptimálisabban megközelíteni a majdani lakóövezetet, mekkora legyen az épületek és a zöldterületek aránya, hova kerüljön óvoda, iskola, szolgáltatóközpont, hogyan oldják meg a biztonságos, fedett kerékpártárolást, és legfeljebb a lakások hány százalékához épülhet garázs, ha nem akarják, hogy a lakótelep az autóforgalom miatt élhetetlenné váljon. Mellesleg az első zöldterületek kialakítása már akkor megkezdődött, mert a növényeknek idő kell a meggyökerezéshez, és senki nem szeret egy kopár betondzsungelbe költözni. Vagyis az egész, sokmilliárd eurós ingatlanberuházás egy hatalmas közpark kialakításával kezdődött – a meghívott vendégeknek is ott, a parkban mutatták be a projektet.

Most nézzük, hogyan történik mindez Budapesten. A kormány titokban, a fővárosi önkormányzat és a budapestiek háta mögött megállapodik egy gigantikus kereskedelmi és lakónegyed felépítéséről Budapest legértékesebb fejlesztési területén, majd amikor ez kiszivárog, először az egészet letagadja. Ezután pedig megköti a kétoldalú kormányközi szerződést, amely egyrészt szabad kezet ad az arab befektetőnek, másrészt minden közcélú beruházás finanszírozását a magyar adófizetőkre terheli, harmadrészt pedig a budapesti polgárokat és az önkormányzatukat kizárja a projektre vonatkozó összes döntésből, bizonyára a nemzeti együttműködés meg a szuverenitás jegyében.

A bevezetőben említett francia példát azért hoztuk fel, mert egyrészt ott is arab pénzből történik a fejlesztés. Másrészt világosan megmutatja, hogy mi a különbség egy demokrácia és egy diktatúra, a valódi együttműködés és a külföldi tőke diktátuma között. Párizsban az arab befektetők azt építenek, amire az ott lakóknak szüksége van, és úgy, ahogy a helyben élők illetve a megválasztott önkormányzatuk megengedi. Az egész beruházást a közcélú fejlesztésekkel kezdik, és természetesen már azt is a beruházó fizeti. Ezzel szemben Magyarországon az épül, amire a külföldi tőkének a legnagyobb megtérüléshez szüksége van. A közcélú fejlesztéseket a lakossággal fizettetik meg, beleszólásuk viszont nincs.

Szerződésben vállalt antidemokrácia

Érdemes egy kicsit részletesebben is megvizsgálni, hogy milyen elemek vannak a szerződésben. Előre kell ugyanakkor bocsátani, hogy már maga a kormányközi megállapodás is egy rosszhiszemű jogi trükk a budapestiekkel szemben, mivel egyrészt kizárja a népszavazás lehetőségét. Ugyanezt játszották el egyébként a gyászos emlékű Áder János elnöksége alatt a kormány másik sikerprojektjével, a soha fel nem épülő, de a lakosság többsége által elutasított paksi bővítéssel is. Másrészt pedig kikerülhetővé teszi az európai közbeszerzést, a versenyt, ami már előre garantálja, hogy minden, ami közpénzből épül, túlárazott lesz, és Mészáros Lőrinc, Orbán Győző meg Tiborcz István fogja degeszre keresni magát rajta.

A magyar állam, vagyis esetünkben a kormány, versenyeztetés nélkül eladja az Emirátusok által kijelölt gazdasági társaságnak a tágabban értelmezett Rákosrendező 130 hektáros területét. A magánberuházást nemzetgazdaságilag kiemeltté minősíti, minimálisra csökkentve nem csak az önkormányzat és az emberek, hanem a hatóságok beleszólási lehetőségét is. 800 millió euró, vagyis 320 ezer milliárd forint értékben magára, pontosabban ránk, adófizetőkre vállalja például az utak, felüljárók, kerékpárutak, valamint a meghosszabbított 1-es metró építését. Ezzel nem csak olyan terheket vesz le az arab beruházó válláról, amit a nemzetközi gyakorlat szerint az utóbbinak kellene viselnie, de alaposan fel is értékeli a telket „természetesen” már az eladás után, nehogy véletlenül a magyar adófizetők járjanak jól.

Hogy mindezért mit kell a beruházónak vállalnia, azt nem tudjuk – mindenesetre a szerződésben kötelezettségekről nincs szó, csak arra, hogy mire „ösztönzi” a megállapodás az Emirátusok által kijelölt céget. Nagyjából arra, hogy költsön el az érintett területen 5 milliárd eurót bármire: ha úgy tetszik, toronyházakra, drágán eladható, de kiszolgáló infrastruktúra híján emberi otthonoknak alkalmatlan lakótömbökre, vagy arra, amire jónak látja. Mellesleg a jelenleg ott élőknek már most útilaput kötnek a talpára, embertelenül, ahogy a magát kereszténynek nevező Orbán-kormánytól már megszokhattuk, és ahogy a Józsefvárosban is kísérletet tesznek rá a pártszolgálati egyetem bővítése érdekében.

Lett volna jobb lehetőség

Nézzük meg azt is, hol kívánják ezt a közelebbről meg nem határozott tartalmú arab üzleti negyedet kialakítani. A Rákosrendező egy klasszikus rozsdaövezet. Jó helyen van, de rossz állapotban: jelenleg egy városi tájseb, de amúgy valóban a főváros legértékesebb fejlesztésre váró területe, a mérete és az elhelyezkedése miatt. Az a bizonyos családi ezüst, a nemzeti vagyon maradéka, amelynek elkótyavetyélését a Fidesz mindig fel szokta róni másoknak, most viszont ő kótyavetyéli el, viccet csinálva az önrendelkezésből meg az önkormányzatiságból. Egy másik metaforával élve igazi aranybánya lehetne, ahol a budapestiek bevonásával, az önkormányzat és a kormány értelmes együttműködésével akár a fenntartható városfejlesztés mintaprojektjét is meg lehetne csinálni (ha tudná a Fidesz, hogy ez a kifejezés mit jelent, és lenne igény a kormánypártban ilyesmire).

Pedig nem is kellene sokat keresgélniük, ha értelmes dolgokat akarnának csinálni a Városliget szomszédságában. Készült ugyanis már rá részletes fejlesztési koncepció a Fővárosnál is, és a Vitézy-féle Budapesti Fejlesztési Központnál is. Az elkészült tervekben közös elem egy 25-30 hektáros közpark – ez az egyik dolog, amiről soha nem hallunk, mióta az Orbán-kormány arab partnere megjelent a színen. Amit hallunk helyette, a Európa legmagasabb toronyháza – hova? Kinek? Miért? Tényleg erre van a legnagyobb szükség ebben a jelenleg még a látképi értékeiről híres, de a NER-időszakban egyre inkább elcsúfított városban? Ettől fog megállni az elvándorlás? Ettől fog javulni az életminőség? Nem véletlenül a szociális funkciókat kellene javítani, zöldítéssel, kollégiumokkal, szociális bérlakásokkal, a zöld és rekreációs területeket összekötő ökológiai folyosókkal?

Ezt így Európa egyetlen másik fővárosában sem lehetne megcsinálni Nem engednék meg sem a hatóságok, sem az önkormányzatok. Nálunk független hatóságok már nincsenek, az önkormányzatoktól pedig minden építési jogkört elvett a kormány – ennél a Dubaj-rémálomnál látszik talán a legtisztábban, hogy mindez hova vezet. Az EU határain kívül viszont már csináltak hasonlót: amit ugyanez a beruházó Belgrádban művelt a folyópart falanszterszerű, haszonmaximalizáló beépítésével, arról azóta is rémtörténetek keringenek.

Ez pont ugyanaz, ahogyan a Fidesz gazdasági holdudvara a budapesti agglomerációt tönkretette. Mértéktelen túlépítések, a kiszolgáló infrastruktúra hiánya, ami most már Érdtől Solymárig mindenütt gigadugókhoz, vízhiányhoz, zajhoz, levegőszennyezéshez, óvodai és iskolai férőhelyhiányhoz vezetett. Ezt kínálják most Budapest legalább két kerületének, az ellenzéki vezetésű Zuglónak és Angyalföldnek is a mini-Dubajjal. Bosszúból? Tehetségtelenségből? Kapzsiságból? Nem tudjuk, de az eredmény minden bizonnyal ugyanaz lesz.

Ellentmondásos politikai szerepek

Röviden Vitézy Dávid szerepe is szót érdemel. Ő, mielőtt még a Fidesz félhivatalos főpolgármester-jelöltjévé vált volna, pontosan tudta, hogy melyek ennek a tervnek a gyenge pontjai. Levelet is írt róla a kormány Budapest elleni hadjáratát vezető Lázár Jánosnak, megemlítve például: nincs arra európai példa, hogy egy kormány állami döntésekkel ekkora léptékben adja át egy új városrész fejlesztéséért viselt teljes felelősséget magánbefektetőknek úgy, hogy közben a közköltségeket az adófizetők állják. Ez olyasmi, amit még senki sem csinált, valószínűleg nem véletlenül. Vitézy ugyanakkor jelentősen megszelídült, mióta a kormánypárt háttér-főpolgármesterjelöltet csinált belőle: azóta már csak a politikai egyeztetést hiányolja – mintha ennek az alapjaiban elfuserált projektnek az lenne az egyetlen baja, hogy fideszes és Fidesz-közeli politikusok nem konzultáltak róla eleget egymás között. Mintha azt a játékot játszaná itt is, amit Déli-körvasútnál, amelyet tulajdonképpen támogat, hiába ellenzi azt a környék lakossága, elvben a Vitézyt jelölő LMP-vel együtt.

Ezeket az ellentmondásokat is hasznos lenne talán még a választások előtt feloldani. De még fontosabb kérdés, hogyan lehet megakadályozni, hogy az Orbán-család és a NER üzleti parterei ráerőltessék a budapestiekre ezt az agyrémet. A Párbeszéd minden jogi és jogalkotási lehetőséget igyekszik megragadni. Benyújtottak egy alkotmánymódosítást, amely a nemzeti vagyonról szóló alkotmányrészt kiegészítené azzal: „A nemzeti vagyon körébe tartozó kizárólagos állami vagy önkormányzati tulajdonban álló ingatlanvagyon nemzetközi szerződés vagy megállapodás keretében nem idegeníthető el. A nemzeti vagyon megőrzésének, védelmének és a nemzeti vagyonnal való felelős gazdálkodásnak a követelményeit sarkalatos törvény határozza meg.” Ez a módosítás ugyanis megakadályozná, hogy a Fidesz a magyar embereket megkerülve, saját zsebre üzletelhessen a nemzeti vagyonnal.

Ezzel párhuzamosan pedig levelet írtak Margrethe Vestagernek, az Európai Bizottság versenyjogi ügyekben jártas elnökhelyettesének, felhívva a figyelmet a kormányközi megállapodás néhány furcsaságára. Megint ott tartunk ugyanis, hogy a saját kormányunk árusítja ki a magyar emberek érdekeit és az őket érintő döntésekbe történő beleszólás jogát, és ezellen a kormánytól független hazai fórumok híján egyre inkább csak Európában lehet védelmet szerezni. Többek között arról írtak neki, hogy a tervezett projekt magas korrupciós kockázatokat hordoz, éppen a közbeszerzési szabályok megkerülését lehetővé tevő megoldás miatt. Mindezt előzékenyen bele is írták a dokumentumba. A szerződés azt is előírja, hogy a projekt megvalósítását az Egyesült Arab Emírségekből származó magáncégek végzik majd, hasonlóan ahhoz, amit a Budapest-Belgrád vasútnál látunk, csak ott éppen kínai cégek közreműködésével. A fentiek alapján joggal feltételezhető, hogy a projekt jogalapját (azaz a kormányközi megállapodást) az egyébként kötelező közbeszerzési eljárások megkerülése céljából választották ki. Egyértelmű ugyanis, hogy amennyiben a beruházás részmunkálatait közbeszerzési eljárás lefolytatása nyomán valósították volna meg, a pályázat vonzotta volna az egyébként jelenleg megrendeléshiánnyal küzdő magyar építőipari vállalatokat, amelyeket azonban az Orbán-kormány elzárt a lehetőség elől.

Dubajnak megvannak a maga nagyon súlyos fenntarthatósági problémái. Budapestnek nem mini-Dubajra meg felhőkarcolókra lenne szüksége, hanem elérhető árú lakásokra, sokkal több zöldterületre, és olyan politikusokra akik nem kiszolgáltatják, hanem meghallgatják és képviselik az itt élőket.

Boritókép:Freepik

[zoldhang_player]

Egy kivételével az összes IPCC forgatókönyv számol a szén-dioxid-megkötő technológiákkal ahhoz, hogy 2 Celsius-fok alatt tartsuk a globális felmelegedést a század végéig– olvasható a Másfélfokon Harmat Ádám tollából. Ezek közül is kiemelkedik a negatív kibocsátásokkal (több üvegházgázt von ki a légkörből, mint amennyit kibocsát) kecsegtető és villamosenergia-termelést is biztosító biomassza-égetés szén-dioxid-leválasztással és -megkötéssel (BECCS). Demonstrációs üzemben már most is alkalmazzák ezt a technológiát, azonban a globális kibocsátások felől nézve a mostani működésük érzékelhetetlen. Ennek ellenére egyre több klímapolitikai és stratégiai dokumentum erősen számol ezzel a megoldással, köztük a magyar Nemzeti Energia- és Klímaterv is, ami 2050-re a nukleáris energia és a megújulók mellett ezt tenné meg a villamosenergia-termelés harmadik pillérének, ami a teljes hazai termelés 13%-át adná. Mindez azonban papíron mutat csak ilyen szépen, ugyanis egymásnak ellenható folyamatokat generál: a biomassza energetikai felhasználásának növelése negatívan hat a természetes szénelnyelők (pl. erdők, mezők, gyepek stb.) fokozására, és fordítva, ahhoz, ha a szénelnyelést fokozni, vagy legalább is szinten tartani szeretnénk, csökkenteni kell az energetikai felhasználást. Ezért, ha erdészeti biomasszára támaszkodunk, kibocsátás szempontjából nem csinálunk mást, minthogy azt egyik zsebünkből áttesszük a másikba. Megfelelő alkalmazás mellett van helye ennek a technológiának a jövő energiamixében, de nem tudja helyettesíteni a kibocsátáscsökkentést és a természetes szénelnyelők helyreállítását.

[zoldhang_mini_menu]

Képzeljünk el egy energiaforrást, ami nemhogy nem bocsát ki szén-dioxidot, hanem elnyeli azt, vagyis negatív kibocsátással bír! Ez kicsit meseszerűnek hangzik, igaz? Valóban, az is, de gonosz mostohák és vén boszorkák helyett más veszélyek tűnnek fel a horizonton, mint például a felhasznált biomassza hatása a természetes szén-dioxid-ciklusra vagy az energiatermelés és -megkötés hatékonysága.

De először is nézzük meg, hogy mit is tükröz maga a technológia, amit nemzetközi szakirodalomban röviden BECCS-nek (bioenergy with carbon capture and storage) hívnak, vagyis amikor úgy állítanak elő energiát a biomassza égetése során, hogy a keletkező szén-dioxidot leválasztják és eltárolják.

Tehát az égetés során a növény által az élete során megkötött szén-dioxid nem a légkörbe kerül vissza, hanem azt egy geológiai formációban (pl. kőzetben) eltárolják.

Magára a leválasztásra különböző technológiák léteznek, a legígéretesebb ezek közül az ún. utóégetéses eljárás. Ennek során az égetéskor keletkező füstgázból egy ammóniás oldat segítségével választják le a szén-dioxidot, majd egy újabb lépcsőben az oldat hőmérsékletének növelésével kinyerik a gázt az oldatból.

Nem véletlenül használtam azonban az “ígéretes” kifejezést. Ugyan nem egy fikciós megoldásról van szó, hiszen van olyan üzem, ami már 2018 óta használja a technológiát, azonban ezek szinte kizárólag bioetanolgyárak, ahol egyszerűbb a technológia és relatíve olcsóbb a beruházási költség is, viszont erőművekben egyelőre csak demonstrációs léptékben alkalmazzák.

Jelenleg a világon kb. 2 millió tonna szén-dioxidot választanak így le, ami globális léptékben jelentéktelen mennyiség.

Összehasonlításképp: a Nemzetközi Energiaügynökség adatai szerint 2022-ben csak az energiaszektorból és az ipari folyamatokból származó szén-dioxid-kibocsátás 36,8 gigatonna volt (1 gt = 1 milliárd tonna). Ráadásul a leválasztott szén-dioxid szállítása és geológiai formációkba történő eltárolása sem egyszerű mutatvány, nem véletlen, hogy a 2 millió tonnából jelenleg csak 1 millió tonnát tárolnak el, a másik felét más iparágak hasznosítják.

A klímapolitikai megmentő

Pedig az IPCC legújabb, hatodik értékelő jelentése szerint nemhogy a 1,5 fokos, de még a 2 fokos felmelegedési limit megtartásához is szükség lehet a technológiára. Mindössze egyetlen, a 1,5 fokos küszöbbel összhangban lévő forgatókönyv nem tartalmaz mesterséges nyelőket. Ez az egy forgatókönyv az energiafogyasztás jelenlegi szintjéhez képest jelentős felhasználás-csökkenéssel számol, amitől jelenleg nem is lehetnénk távolabb.

A magyar klímapolitika is erőteljesen támaszkodik a technológiára: már a 2021-ben publikált, a 2050-es klímasmlegesség elérését felvázoló Nemzeti Tiszta Fejlődési Stratégia is azzal számolt, hogy a jelenlegi szintű biomassza-felhasználás, amit ma még nagyobb részt a háztartások használnak fel (tűzifaként), “átvándorol” az energiaszektorba, és BECCS-es erőművek állítanak majd elő belőle karbonnegatív villamos energiát.

A jelenleg felülvizsgálat alatt álló Nemzeti Energia- és Klímaterv (NEKT) tartalmaz 2050-es kitekintést, amelyből a pontos, frissített értékeket is megtudhatjuk: 2050-ben 6 millió tonna szén-dioxid-kibocsátást tudna ellentételezni a technológia a modellezések szerint, amihez 1,8 GW kapacitás társulna: az atom, a megújulók (nap+szél) mögött

ez lenne a villamosenergia-termelés harmadik pillére, a teljes termelés 13%-át adva. Összevetésképpen, ez a tervezett 6 millió tonna “spórolás” a jelenlegi kibocsátásunk kb. egytizede, a természetes nyelők is hasonló mennyiségű szén-dioxidot kötnek meg most Magyarországon.

Ahhoz, hogy ez meg is valósuljon, nemcsak a technológiának kell a közeljövőben szélesebb körben elérhetőnek lennie, de a beruházási, üzemelési és a biomassza jövőbeli költségeire vonatkozó feltételezéseknek is (olcsóbbá válik), ami miatt a klímamodellek ilyen mértékben támaszkodnak a technológiára.

A hátulütők, amik óvatosságra intenek

Egy korábbi cikkben már bemutattam a biomassza kiváltságos helyzetét, miszerint az energetikai felhasználása szén-dioxid-semlegesnek számít, mivel a biomassza kitermelésekor a földhasználati szektorban kibocsátásként egyszer már elkönyvelik az üvegházgáz leltárakban. A kettő közötti kölcsönhatás szabályozása viszont ez idáig nem oldódott meg. Ez elsősorban az erdészeti biomasszánál lényeges, mivel a szénciklusa hosszú, vagyis emberi léptékben hosszú ideig növekszik, és hosszú ideig is bomlik lenne. A korábban már bemutatott NEKT felülvizsgálat az első olyan kötelezettség, ahol a tagállamoknak bizonyítaniuk kell, hogy a 2030-as szénelnyelési célokkal összhangban vannak a tervezett biomassza-energetikai felhasználások. Ennek indoka, hogy

a kettő egymás ellen hat, főleg, ha a klímaváltozás szempontjából fontos, következő 2-3 évtizedet nézzük: vagyis az erdészeti biomassza energetikai felhasználásának növelése negatívan hat a szénelnyelők fokozására. Ha pedig a szénelnyelést fokozni, vagy legalábbis szinten tartani szeretnénk, csökkenteni kell az energetikai felhasználást.

Ezek alapján könnyű belátni, hogyha a klímaváltozás szempontjából hosszú szénciklusú erdei biomasszát használunk fel BECCS-technológiára,

kibocsátás szempontjából nem csinálunk mást, minthogy azt egyik zsebünkből áttesszük a másikba.

Természetesen egy fontos dolog történik: energiát termelünk, vagyis ellenérvként ott van, hogy így valóban szén-dioxid-semleges lesz az energiatermelés, ugyanakkor érdemes megvizsgálni a mérleg másik serpenyőjét, amiben ott van az energiagigénye és kibocsátása a biomassza előállításának, szállításának, valamint a leválasztott szén-dioxid szállításának és megkötésének.

Ráadásul maga a szén-dioxid-leválasztás folyamatának is vannak hátulütői: a legoptimálisabb esetben is a szén-dioxidnak a 90%-át képes megkötni, vagyis 10%-a ugyanúgy a légkörbe távozik, és tekintve, hogy a biomassza fajlagos kibocsátása a szénnél is valamivel rosszabb, ez összességében jelentős mennyiség is lehet.

Tovább rontja a pozitív mérleget a leválasztási folyamat energiaigénye. A szén-dioxid leválasztása, valamint sűrítése is energiaigényes. Ez a veszteség igen jelentős, a különböző szakirodalmak 15-45% közé teszik, az IPCC szerint

egy BECCS-erőmű villamosenergia-hatásfoka 18%-ra is csökkenhet.

Ha a hulladékhőt távhő rendszerekben vagy ipari hőként lehet tovább hasznosítani, akkor ez a veszteség jelentősen csökkenthető is lenne, viszont a méretgazdaságosság miatt valószínűsíthető, hogy ezek nagy erőművek lesznek. Azt pedig a most működő biomassza-erőművek esetében is láthatjuk, hogy hiába vannak távhőre csatlakoztatva, az éves hatásfokuk 50% körüli.

Hogyan működhetne legalább részben jól?

Tehát ha erdészeti biomasszát égetünk nagy BECCS-erőművekben, rendkívül alacsony hatásfokot és leginkább csak papíron történő negatív kibocsátásokat kapunk. Ettől függetlenül lehet helye a technológiának a jövő energiarendszerében fenntartható módon is. Ehhez elsőként olyan biomassza-forrásokra van szükség, aminek rövid a szén-dioxid-ciklusa, vagyis ha nem hasznosítanánk energetikailag, akkor a széntartalma rövid időn belül visszajutna a légkörbe, ilyen például a faipari melléktermék, ami viszont korlátozott mennyiségben termelődik.

Rövid szénciklusa van a mezőgazdasági melléktermékeknek (mint például a szalmának), viszont ennek túlzott használata a talaj kimerüléséhez vezethet, ráadásul alacsony energiasűrűsége miatt hosszabb távról több energiába kerülhet a szállítása, mint amennyi energiát kinyerünk belőle. Az IPCC modellezései elsősorban energiaültetvények által megtermelt biomasszával számolnak a BECCS-technológiához. Ennek területigénye azonban óriási:

az egyes forgatókönyvek által számolt területigény átlaga 6 millió km2, ami jelenleg a globális, mezőgazdasági művelés alatt álló területek több, mint 12%-a!

Ezért fel is hívják a figyelmet arra, hogy nem lehet pontosan megállapítani, hogy a technológiának mi az az elterjedési foka, ami a földhasználati, természeti és egyéb konfliktusok miatt már összességében hátrányos.

Ezért, ha azt feltételezzük, hogy a valóban fenntartható alapanyag csak limitáltan áll rendelkezésre, akkor ezt érdemes olyan kiváltságos helyzetekben alkalmazni, ahol nincs más jól helyettesíthető alternatíva, mint például

• a légi közlekedés vagy
• a magas hőmérsékletet igénylő ipari folyamatok, mint például a vas- vagy a cementipar.

A BECCS-technológia tehát hiába csábító, mint a mesében a mézeskalács ház, de ha az önámítás helyett olyan megoldást akarunk, ami valóban hozzájárul a klímaváltozás mérsékléséhez, és a természet helyreállítását sem hátráltatja, akkor továbbra is a kibocsátások csökkentésén és a természet helyreállításán kell elsősorban dolgoznunk.

A mesebeli Jancsi is majdnem megsült abban a bizonyos kemencében, jó lenne ezt nekünk is elkerülni.

Borítókép: Freepik grafikák és illusztrációk: masfelfok.hu

Forrás: https://masfelfok.hu/2024/04/30/szen-dioxid-elnyeles-es-energia-t