Minden zöld elem hiányzik egyelőre a Rákosrendezőre tervezett és a kormány által erőltetett ingatlanberuházásból. A hatalom az érintett lakosságot és önkormányzatokat is igyekszik kihagyni a döntésből, az egyetlen következetesen képviselt célnak pedig a befektetői érdekek kiszolgálása és a profitmaximalizálás tűnik.

Párizsban a 2015-ös globális klímacsúcs előtt urbanisztikai szakembereket és újságírókat hívtak a francia fővárosba, hogy megmutassák nekik, hogyan zajlik ott a városfejlesztés. Többek között egy olyan majdani lakóparki területet mutattak nekik, amely talán még ma sincs beépítve, de már akkor zajlott róla a társadalmi egyeztetés. Párizs illetékesei olyan kérdéseket vitattak meg a lakossággal, mint hogy milyen közösségi közlekedési eszközökkel lehetne a legoptimálisabban megközelíteni a majdani lakóövezetet, mekkora legyen az épületek és a zöldterületek aránya, hova kerüljön óvoda, iskola, szolgáltatóközpont, hogyan oldják meg a biztonságos, fedett kerékpártárolást, és legfeljebb a lakások hány százalékához épülhet garázs, ha nem akarják, hogy a lakótelep az autóforgalom miatt élhetetlenné váljon. Mellesleg az első zöldterületek kialakítása már akkor megkezdődött, mert a növényeknek idő kell a meggyökerezéshez, és senki nem szeret egy kopár betondzsungelbe költözni. Vagyis az egész, sokmilliárd eurós ingatlanberuházás egy hatalmas közpark kialakításával kezdődött – a meghívott vendégeknek is ott, a parkban mutatták be a projektet.

Most nézzük, hogyan történik mindez Budapesten. A kormány titokban, a fővárosi önkormányzat és a budapestiek háta mögött megállapodik egy gigantikus kereskedelmi és lakónegyed felépítéséről Budapest legértékesebb fejlesztési területén, majd amikor ez kiszivárog, először az egészet letagadja. Ezután pedig megköti a kétoldalú kormányközi szerződést, amely egyrészt szabad kezet ad az arab befektetőnek, másrészt minden közcélú beruházás finanszírozását a magyar adófizetőkre terheli, harmadrészt pedig a budapesti polgárokat és az önkormányzatukat kizárja a projektre vonatkozó összes döntésből, bizonyára a nemzeti együttműködés meg a szuverenitás jegyében.

A bevezetőben említett francia példát azért hoztuk fel, mert egyrészt ott is arab pénzből történik a fejlesztés. Másrészt világosan megmutatja, hogy mi a különbség egy demokrácia és egy diktatúra, a valódi együttműködés és a külföldi tőke diktátuma között. Párizsban az arab befektetők azt építenek, amire az ott lakóknak szüksége van, és úgy, ahogy a helyben élők illetve a megválasztott önkormányzatuk megengedi. Az egész beruházást a közcélú fejlesztésekkel kezdik, és természetesen már azt is a beruházó fizeti. Ezzel szemben Magyarországon az épül, amire a külföldi tőkének a legnagyobb megtérüléshez szüksége van. A közcélú fejlesztéseket a lakossággal fizettetik meg, beleszólásuk viszont nincs.

Szerződésben vállalt antidemokrácia

Érdemes egy kicsit részletesebben is megvizsgálni, hogy milyen elemek vannak a szerződésben. Előre kell ugyanakkor bocsátani, hogy már maga a kormányközi megállapodás is egy rosszhiszemű jogi trükk a budapestiekkel szemben, mivel egyrészt kizárja a népszavazás lehetőségét. Ugyanezt játszották el egyébként a gyászos emlékű Áder János elnöksége alatt a kormány másik sikerprojektjével, a soha fel nem épülő, de a lakosság többsége által elutasított paksi bővítéssel is. Másrészt pedig kikerülhetővé teszi az európai közbeszerzést, a versenyt, ami már előre garantálja, hogy minden, ami közpénzből épül, túlárazott lesz, és Mészáros Lőrinc, Orbán Győző meg Tiborcz István fogja degeszre keresni magát rajta.

A magyar állam, vagyis esetünkben a kormány, versenyeztetés nélkül eladja az Emirátusok által kijelölt gazdasági társaságnak a tágabban értelmezett Rákosrendező 130 hektáros területét. A magánberuházást nemzetgazdaságilag kiemeltté minősíti, minimálisra csökkentve nem csak az önkormányzat és az emberek, hanem a hatóságok beleszólási lehetőségét is. 800 millió euró, vagyis 320 ezer milliárd forint értékben magára, pontosabban ránk, adófizetőkre vállalja például az utak, felüljárók, kerékpárutak, valamint a meghosszabbított 1-es metró építését. Ezzel nem csak olyan terheket vesz le az arab beruházó válláról, amit a nemzetközi gyakorlat szerint az utóbbinak kellene viselnie, de alaposan fel is értékeli a telket „természetesen” már az eladás után, nehogy véletlenül a magyar adófizetők járjanak jól.

Hogy mindezért mit kell a beruházónak vállalnia, azt nem tudjuk – mindenesetre a szerződésben kötelezettségekről nincs szó, csak arra, hogy mire „ösztönzi” a megállapodás az Emirátusok által kijelölt céget. Nagyjából arra, hogy költsön el az érintett területen 5 milliárd eurót bármire: ha úgy tetszik, toronyházakra, drágán eladható, de kiszolgáló infrastruktúra híján emberi otthonoknak alkalmatlan lakótömbökre, vagy arra, amire jónak látja. Mellesleg a jelenleg ott élőknek már most útilaput kötnek a talpára, embertelenül, ahogy a magát kereszténynek nevező Orbán-kormánytól már megszokhattuk, és ahogy a Józsefvárosban is kísérletet tesznek rá a pártszolgálati egyetem bővítése érdekében.

Lett volna jobb lehetőség

Nézzük meg azt is, hol kívánják ezt a közelebbről meg nem határozott tartalmú arab üzleti negyedet kialakítani. A Rákosrendező egy klasszikus rozsdaövezet. Jó helyen van, de rossz állapotban: jelenleg egy városi tájseb, de amúgy valóban a főváros legértékesebb fejlesztésre váró területe, a mérete és az elhelyezkedése miatt. Az a bizonyos családi ezüst, a nemzeti vagyon maradéka, amelynek elkótyavetyélését a Fidesz mindig fel szokta róni másoknak, most viszont ő kótyavetyéli el, viccet csinálva az önrendelkezésből meg az önkormányzatiságból. Egy másik metaforával élve igazi aranybánya lehetne, ahol a budapestiek bevonásával, az önkormányzat és a kormány értelmes együttműködésével akár a fenntartható városfejlesztés mintaprojektjét is meg lehetne csinálni (ha tudná a Fidesz, hogy ez a kifejezés mit jelent, és lenne igény a kormánypártban ilyesmire).

Pedig nem is kellene sokat keresgélniük, ha értelmes dolgokat akarnának csinálni a Városliget szomszédságában. Készült ugyanis már rá részletes fejlesztési koncepció a Fővárosnál is, és a Vitézy-féle Budapesti Fejlesztési Központnál is. Az elkészült tervekben közös elem egy 25-30 hektáros közpark – ez az egyik dolog, amiről soha nem hallunk, mióta az Orbán-kormány arab partnere megjelent a színen. Amit hallunk helyette, a Európa legmagasabb toronyháza – hova? Kinek? Miért? Tényleg erre van a legnagyobb szükség ebben a jelenleg még a látképi értékeiről híres, de a NER-időszakban egyre inkább elcsúfított városban? Ettől fog megállni az elvándorlás? Ettől fog javulni az életminőség? Nem véletlenül a szociális funkciókat kellene javítani, zöldítéssel, kollégiumokkal, szociális bérlakásokkal, a zöld és rekreációs területeket összekötő ökológiai folyosókkal?

Ezt így Európa egyetlen másik fővárosában sem lehetne megcsinálni Nem engednék meg sem a hatóságok, sem az önkormányzatok. Nálunk független hatóságok már nincsenek, az önkormányzatoktól pedig minden építési jogkört elvett a kormány – ennél a Dubaj-rémálomnál látszik talán a legtisztábban, hogy mindez hova vezet. Az EU határain kívül viszont már csináltak hasonlót: amit ugyanez a beruházó Belgrádban művelt a folyópart falanszterszerű, haszonmaximalizáló beépítésével, arról azóta is rémtörténetek keringenek.

Ez pont ugyanaz, ahogyan a Fidesz gazdasági holdudvara a budapesti agglomerációt tönkretette. Mértéktelen túlépítések, a kiszolgáló infrastruktúra hiánya, ami most már Érdtől Solymárig mindenütt gigadugókhoz, vízhiányhoz, zajhoz, levegőszennyezéshez, óvodai és iskolai férőhelyhiányhoz vezetett. Ezt kínálják most Budapest legalább két kerületének, az ellenzéki vezetésű Zuglónak és Angyalföldnek is a mini-Dubajjal. Bosszúból? Tehetségtelenségből? Kapzsiságból? Nem tudjuk, de az eredmény minden bizonnyal ugyanaz lesz.

Ellentmondásos politikai szerepek

Röviden Vitézy Dávid szerepe is szót érdemel. Ő, mielőtt még a Fidesz félhivatalos főpolgármester-jelöltjévé vált volna, pontosan tudta, hogy melyek ennek a tervnek a gyenge pontjai. Levelet is írt róla a kormány Budapest elleni hadjáratát vezető Lázár Jánosnak, megemlítve például: nincs arra európai példa, hogy egy kormány állami döntésekkel ekkora léptékben adja át egy új városrész fejlesztéséért viselt teljes felelősséget magánbefektetőknek úgy, hogy közben a közköltségeket az adófizetők állják. Ez olyasmi, amit még senki sem csinált, valószínűleg nem véletlenül. Vitézy ugyanakkor jelentősen megszelídült, mióta a kormánypárt háttér-főpolgármesterjelöltet csinált belőle: azóta már csak a politikai egyeztetést hiányolja – mintha ennek az alapjaiban elfuserált projektnek az lenne az egyetlen baja, hogy fideszes és Fidesz-közeli politikusok nem konzultáltak róla eleget egymás között. Mintha azt a játékot játszaná itt is, amit Déli-körvasútnál, amelyet tulajdonképpen támogat, hiába ellenzi azt a környék lakossága, elvben a Vitézyt jelölő LMP-vel együtt.

Ezeket az ellentmondásokat is hasznos lenne talán még a választások előtt feloldani. De még fontosabb kérdés, hogyan lehet megakadályozni, hogy az Orbán-család és a NER üzleti parterei ráerőltessék a budapestiekre ezt az agyrémet. A Párbeszéd minden jogi és jogalkotási lehetőséget igyekszik megragadni. Benyújtottak egy alkotmánymódosítást, amely a nemzeti vagyonról szóló alkotmányrészt kiegészítené azzal: „A nemzeti vagyon körébe tartozó kizárólagos állami vagy önkormányzati tulajdonban álló ingatlanvagyon nemzetközi szerződés vagy megállapodás keretében nem idegeníthető el. A nemzeti vagyon megőrzésének, védelmének és a nemzeti vagyonnal való felelős gazdálkodásnak a követelményeit sarkalatos törvény határozza meg.” Ez a módosítás ugyanis megakadályozná, hogy a Fidesz a magyar embereket megkerülve, saját zsebre üzletelhessen a nemzeti vagyonnal.

Ezzel párhuzamosan pedig levelet írtak Margrethe Vestagernek, az Európai Bizottság versenyjogi ügyekben jártas elnökhelyettesének, felhívva a figyelmet a kormányközi megállapodás néhány furcsaságára. Megint ott tartunk ugyanis, hogy a saját kormányunk árusítja ki a magyar emberek érdekeit és az őket érintő döntésekbe történő beleszólás jogát, és ezellen a kormánytól független hazai fórumok híján egyre inkább csak Európában lehet védelmet szerezni. Többek között arról írtak neki, hogy a tervezett projekt magas korrupciós kockázatokat hordoz, éppen a közbeszerzési szabályok megkerülését lehetővé tevő megoldás miatt. Mindezt előzékenyen bele is írták a dokumentumba. A szerződés azt is előírja, hogy a projekt megvalósítását az Egyesült Arab Emírségekből származó magáncégek végzik majd, hasonlóan ahhoz, amit a Budapest-Belgrád vasútnál látunk, csak ott éppen kínai cégek közreműködésével. A fentiek alapján joggal feltételezhető, hogy a projekt jogalapját (azaz a kormányközi megállapodást) az egyébként kötelező közbeszerzési eljárások megkerülése céljából választották ki. Egyértelmű ugyanis, hogy amennyiben a beruházás részmunkálatait közbeszerzési eljárás lefolytatása nyomán valósították volna meg, a pályázat vonzotta volna az egyébként jelenleg megrendeléshiánnyal küzdő magyar építőipari vállalatokat, amelyeket azonban az Orbán-kormány elzárt a lehetőség elől.

Dubajnak megvannak a maga nagyon súlyos fenntarthatósági problémái. Budapestnek nem mini-Dubajra meg felhőkarcolókra lenne szüksége, hanem elérhető árú lakásokra, sokkal több zöldterületre, és olyan politikusokra akik nem kiszolgáltatják, hanem meghallgatják és képviselik az itt élőket.

Boritókép:Freepik